jobb ha befogom a számat
szabadnak lenni??...
hosszú 7vége...szabadság és szabadnak lenni; vagy nem lenni
szentivánéji angyalkák
külön folytatás
légüres tér
jajjjjjjdenagyooooonnnnnneeeemkéééneeeee
biztos neki van igaza...
folytatásos III.
hogy jön ahhoz, hogy megszeressem(magát)
folytatásos II.
folytatásos I.
egy kis kiegészítés
szállok, repülök...
cseppet régen írtam ide...
Tökéletes gyakorlat a szeren és azon kívül
A néhány hete befejeződött 37. Magyar Filmszemle figyelemreméltó versenyzője volt Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmje. Megrendítő, magával ragadó, elmélyült, finom, érzékeny alkotás, nem hiába hát, hogy számos díjjal jutalmazták a hazai mezőnyben is. (Rendezői-, produceri-, operatőri-, vágói- díj; a diákzsűri-, külföldi kritikusok és a közönség különdíja.)
Az alig 30 éves filmrendező szerencsés: harmadik nagyjátékfilmje ez az életrajzi ihletésű, hiperrealista dráma, a Fehér tenyér. (Míg előző két filmje a Macerás ügyek és a Tamara önéletrajzi ihletésű, ez utóbbit tornász öccse, Uldi - Hajdu Miklós Zoltán ihlette. Igaz – a rendező saját bevallása szerint – a több síkon futó cselekmény egy része mégiscsak saját élményeken alapul.
A főszereplő gyermekkora az 1970-es, ’80-as években Hajdu Szabolcs saját tapasztalatai a tornaklubról, ahová öccsével együtt jártak és amit ő később otthagyott a filmben is bemutatott okokból. A Fehér tenyér főszereplői, mindössze három „színész-színészen” kívül (Lukáts Andor, Oana Pellea, Gheorge Dinica) mind tornászok. Az alig tinédzser korú fiú éjt nappallá téve küzd: magával a tornával, a gyakorlatokkal, a családjával, a kortársaival és nem utolsó sorban a sunyi edzővel, aki fegyelmezés gyanánt üti-veri. Csodálatos gyerekszereplőket találtak mindezek ábrázolására – Orion és Silas Radies – elég őt(egyszerre csak egyikőjüket) nézni, hogy mindent lássunk: a kort, a dacot, az erőt... Arcán – legyen bár a tornateremben, háztetőn, az utcán, vagy otthon – ott van a mélységes magány, a belenyugvás, a kétségbeesett kísérlet a menekülésre-szabadulásra, a szabadság- és halálvágy.
A film mégsem „depis”, egy pillanatig sem érzelgős, nincs önsajnálattal fűtve sem hisztérikus kitörésvággyal, csak határozott és realista. A korabeli magyar viszonylatok sem „retrosítottak”; valós a tornaklub, a debreceni lakótelep is. Ez a kézikamerával dolgozó Nagy András operatőri munkájának, Esztán Mónika látványtervezőnek és Berzsenyi Krisztina jelmeztervezőnek is köszönhető. Számomra az életrajzi ihletést is a „bizonytalan” kameramozdulatok és a hosszú beállítások teszik egyértelművé; amitől még véletlenül sem unalmas – gondolkodni enged és kényszerít. Az alaphelyzet ez, a magyar valóság a ’70-es ’80-as években.
A film indításakor Kanadában vagyunk, 2001-ben. Ekkor indul Dongó (Hajdu Miklós Zoltán játssza saját magát – amatőr színészként szinte profi, eszköztelenül hiteles, mint kiderült, végig improvizált) edzői pályafutása az ottani klubban, a később világbajnok Kyle Shewfelt (szintén saját magát alakítja a filmben) trénereként. Innen térünk vissza-vissza az emlékezetbeli, de nagyon is létező magyarországi eseményekre. Tanár és tanítványa nem csak az edzések kezdetén, de a 2002-es Debreceni Tornász Világbajnokságon is megmérkőzik egymással, a küzdelem folytonos feszültsége szintén az operatőr és a vágó (Politzer Péter) érdeme. Kitűnő munkát végeztek: a szempárbajok és a cirkuszi etűd be-be villanása, a halálugrások párhuzama cirkusz és bajnokság(„álom” és „valóság”) között teszik még feszesebbé a jelenetet, filmnézőként is szinte lélegzetvisszafojtva figyeltem az eseményeket épp úgy, mint a filmbéli szurkolók-nézők.
Az addigi nyomasztó, zsarnokoskodó világra, amelyet a versenysporton keresztül kíván bemutatni a rendező, párhuzamokat vonva a magyar valóság és a tengerentúli kontinens életszínvonal közt; a zárójelenetben van a feloldás. Dongó menekül, hogy emberként kezeljék: meg sem áll Kanadáig. A kontraszt kétségbeejtő a két világ között, de megalkuvás és megaláztatás vár rá itt is. A felnőtt Dongó története már ténylegesen az öcs, Hajdu Miklós Zoltán élete, a VB-vel az edzői karrierje is véget ért és épp mint a filmben, a valóságban is a Cirque de Soleil tagja lesz.
A zárójelenet: ugyan műanyag szárnyakkal felszerelve, de Dongó repül – a cirkuszi függőleges falon, de szabadon…és talán ez a lényeg: az addig eltöltött 3 évtized magányban, bezártságban, taposómalomban, most egyszerre feloldódni látszik, mindent újra lehet kezdeni és mindig meg lehet találni a saját (művészi vagy emberi) szabadságunkat.
Egy jó filmben mindennek együtt kell lennie: zene, kép, jó vágások, jó színészek, jó könyv… A Fehér tenyér zenei aláfestése zseniális (Darvas Ferenc), képei lenyűgözők, a főszereplők amatőrként is profibbak, mintha valóban színészek lennének…ez egy JÓ FILM! Tökéletes alkotás ugyan nincsen (se a szeren se azon kívül), de Hajdu Szabolcs mindent elkövet és ez sokat jelent: igenis lehet a magyar film azonos (ha nem jobb) a külföldi társainál. Érdemes lenne ezt végre észrevenni és elfogadni…nekünk, nézőknek is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése