Töredék...

Az óra csörgésére kétségbeesetten pattant ki a szeme. Hirtelen annyi energiát érzett magáénak, hogy kétszer is megmászta volna a Mount Everestet. Mindez miatta történt. Nélküle ébredt, de vele. Érte.
"Megéri?" - Megérte. Hát persze.
Karikát fújna füstből, ha ő nem ellenezné.
Apró és mégis hatalmas. A bűvköre, ha úgy tetszik: aurája mindenhová elér.
"Tényleg, meddig is?"
Úgy érezte, abban a pillanatban a világ végéig is képes lenne magával cipelni. Vinni, vonszolni, küzdeni érte, magára ölteni, belébújni, tovaszállni, sodródni, kapaszkodni és vele suhanni.
A szokásos reggeli szóváltás következett. Csak neki, a mindenkinek szánt szia. A gépezet beindult. Porcikái mágnesként tapadtak az ajtóra. Rezdülésről-rezdülésre tudta mi történik. Egész nap őt figyelte. Kezd "ismertté" válni az ismeretlen ismerős. A legtöbb dolog még titokban van előtte, de jó detektív módjára szimatol. Csak remélni tudja, hogy szaglása csalhatatlan, de ez is valami.
Úgy látszik túladagolták. Most elvonási tünetekben szenved.

Még mindig az őrjítő vágyakozás kínozta. Úgyhitte lecsillapodik, de újfent lekötözöttnek érzett tagjai csak tovább fokozták szenvedélyes boldogtalanságát. A lehetséges verziók mindegyike felmerült benne, mikor beállított az ismeretlen ismerős. Talán már nem is olyan ismeretlen? Tévedett. MINDEN és SEMMI történt közöttük az elmúlt éjjel és a rákövetkező, mai hajnalon. Ismeretlen maradtak, mindketten a másik számára.
Alig vette észre. Talán direkt, ez így volt a legegyszerűbb. Az elképzelten is rémisztő és hátborzongató szituáció egyenlőre elkerülte őket. Meddig?
Meddig bírja nélküle, meddig bíja fgyelni minden mozdulatát, a hangzavarból és zajártalmakkal telített levegőből kiszűrni a sóhajtásait és némán és tétlenül tűrni, hogy meg van bilincselve. Általa és vele. Nála a kulcs és a hozzátratozó bilincs.
Lopott pillantás...a legtitkosabb. Napjában ezerszer és tízezerszer. Még mindig háttal. Gyönyörű. Így is, úgy is. Mindegy hol, hogyan, miként.
Gondolataiban egy falat keres a és oda üti a fejét. Üti és üti és üti. Semmi másra nem tud koncentrálni, csak a fájdalomra, ami megváltja a szenvedéstől. Ehelyett marad a kalviatúra szorgos ütlegelése, abban a reményben, hogy egy pillanatig elhagyja a gondolatait és felülkerekedik önmagán, figyelni kezdi a külvilágot és rájön, hogy minden a legnagyobb rendben van.
"Egy tükörben most szembeköpném magam!"
A csendet végül ő törte meg: egy lopott mosoly. "Vajon emlékszik rá, mi történt egyáltalán?"
Ez azelőtt is így volt. Mosolyt mosoly követett, aztán némaság. Észbontóan fájdalmas hallgatás.
Órákkal később ráébredt: dühíti az ismeretlen ismerős közönyössége. Meggyőzte magát a legrosszabról. Legszívesebben ütötte volna. Harapta, karmolta, csókolta, ölelte volna. A húsági akart hatolni fogaival. Birtokolni akarta! Önző akart lenni, teli vágyakkal és közben szenvedélyes tébolyult martalékává kívánt válni az ismeretlen ismerősnek. Kalodába - a közeg kalodájába - zárt teste és elméje képtelen létezése mindössze csak vegetatív, létfentartó cselekedetekre ösztönözték. Tétlen tébolyba merült. Méltóságos és fáradtan néma tébolyába.

Ismeretlen ismerős

A lift lezúdult. Ez a legjobb kifejezés: zubogott, zuhant a mélybe az öt emeletes kihalt bérház tetejéről. Vasajtó csapódás. Igazi élmény. Az idegtépő muzsika elmaradt. Ez a bizonyíték: itt a valóság. Nem thriller vagy pszichodráma.
Meséből ébredt. Mesében él és megy és áll és vár és fázik és eszik és szeret és gyűlöl és megy-megy-megy a célok után és énekel és fütyürész és magyaráz és próbál és tesz és ír és kér és remél és beleslukkol a cigarettába és mos és tereget és főz és cipőtköt és retteg és mesében álmodik.
És hallgat. Ez a legnagyobb hibája. Kinyitja a szemét a nap első sugarára. "Végérvényesen vége?" - teszi fel a kérdést csak úgy saját magának. Persze miért is lenne optimista, hiszen nem történt meg már százszor-ezerszer?!
"Csak csendben" - inti magát. Most másként lesz. Máshogy KELL!
Éppcsak hajnal múlt. Meztelen. Hűvös a lakás. Mellette az ismeretlen ismerős. A bőre sima, nem fázik, pedig tagjai mind takarón kívül hevernek. Az éj leple sem fedte el a szeme elől. Olthatatlan vágyat érez, hogy újra és újra megérintse. "Ilyen egyszerű"?
"Nem lehet, nem szabad!" Tartozik neki ennyivel.
Az ismeretlen ismerős jólesően és megnyugtatóan szuszog. "Kinyithatná a szemét, csak hogy lássam" - gondolja.
Fekete és tüzes. Föléhajol, hogy érezze az illatát. Akarja! Kívánja! Minden porcikája erre az érzésre koncentrál. A hajára, a nyakára, arra a keskeny szirtre ami összeköti a hátával. Hányszor képzelte el, játszott a gondolattal. Lekötözött tagokkal és cipzárazott szájjal és vakká tett szemekkel járt-kelt nap mint nap a közelében. A vonzáskörzetében, ami az egész hatalmas csatatérre, amelyben él, kiteljesedett. Mindenütt ő vette körül. Őrületig kívánta azt a pillanatot. Vágyta azt a hajnalt. A megelőző éjjelt.
"Gyorsan papírt, ceruzát!" - suttogta magaelé.
A törülközőjébe csavarta magát, hogy a szobában a testén hordozza őt. Pár szót vetett a papírra. Könnyezett. Idegennek érezte magát. Idegennek saját maga számára is.
Sárgás fények árasztották el a lakást, ahogy a redőny résein a napfény egyre beljebb és beljebb furakodott.
"Sietni kell. Nincs sok időm."
Űzött vadként menekült, de semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy az ismeretlen ismerős megragadja a karját és maradásra kényszerítse.
Együtt mégsem indulhatnak el. Képtelenség. Lehetetlen szituációk sokasága zúdulna a nyakukba.
Egy lopott pillantás. Még mindig semmi. "Jobb is így."
A napsugárnak bezzeg lehet. Gyötrő féltékenységet érzett: a fénynyaláb az ágyban fekvő összes testrészét végigsimította.
Belebújt az éjjel elhagyott ruhadarabjaiba. Még egy pillantást vetett az ismeretlen ismerősre és behúzta magamögött a bejárati ajtó gombját.

...és lift.

A papír a földön hevert a lakásban: "Mit kerestem egy másik nő ágyában?"

Egy új városban ébredt. Elgondolta hányan és hányan ébrednek vele együtt.
Rá gondolt. Persze neki biztos, hogy nem lenne új. Ő már megszokta, volt ott elégszer.
"Bár most is velem lenne..."
Most vele, máskor ellene...Nem értette pontosan mit keres ott, mikor az esővíztől áztatott domboldalon a hajnali nap első sugaraitól kísérve sietett lefelé....hova is?
Furcsa érzések kerítették hatalmukba: mintha egycsapásra minden más lenne. Félt a mástól. A változást szereti, de az állandó változás - ez már neki is sok.
"A fene. Az ember könnycsatornáját néha mintha betemették volna,máskor meg nem tud parancsolni neki"
Szereti, még mindig, már megint....maga sem tudja. Folyton. Állandóan változó függvényként. Máshogy, máskor.
...és közben gyűlöl. Szenvedélyesen.


kicsit megrekedtem, de annyi minden kavarog a fejemben, viszont fáradt vagyok most írni, leírni, kiírni...