Ismeretlen ismerős

A lift lezúdult. Ez a legjobb kifejezés: zubogott, zuhant a mélybe az öt emeletes kihalt bérház tetejéről. Vasajtó csapódás. Igazi élmény. Az idegtépő muzsika elmaradt. Ez a bizonyíték: itt a valóság. Nem thriller vagy pszichodráma.
Meséből ébredt. Mesében él és megy és áll és vár és fázik és eszik és szeret és gyűlöl és megy-megy-megy a célok után és énekel és fütyürész és magyaráz és próbál és tesz és ír és kér és remél és beleslukkol a cigarettába és mos és tereget és főz és cipőtköt és retteg és mesében álmodik.
És hallgat. Ez a legnagyobb hibája. Kinyitja a szemét a nap első sugarára. "Végérvényesen vége?" - teszi fel a kérdést csak úgy saját magának. Persze miért is lenne optimista, hiszen nem történt meg már százszor-ezerszer?!
"Csak csendben" - inti magát. Most másként lesz. Máshogy KELL!
Éppcsak hajnal múlt. Meztelen. Hűvös a lakás. Mellette az ismeretlen ismerős. A bőre sima, nem fázik, pedig tagjai mind takarón kívül hevernek. Az éj leple sem fedte el a szeme elől. Olthatatlan vágyat érez, hogy újra és újra megérintse. "Ilyen egyszerű"?
"Nem lehet, nem szabad!" Tartozik neki ennyivel.
Az ismeretlen ismerős jólesően és megnyugtatóan szuszog. "Kinyithatná a szemét, csak hogy lássam" - gondolja.
Fekete és tüzes. Föléhajol, hogy érezze az illatát. Akarja! Kívánja! Minden porcikája erre az érzésre koncentrál. A hajára, a nyakára, arra a keskeny szirtre ami összeköti a hátával. Hányszor képzelte el, játszott a gondolattal. Lekötözött tagokkal és cipzárazott szájjal és vakká tett szemekkel járt-kelt nap mint nap a közelében. A vonzáskörzetében, ami az egész hatalmas csatatérre, amelyben él, kiteljesedett. Mindenütt ő vette körül. Őrületig kívánta azt a pillanatot. Vágyta azt a hajnalt. A megelőző éjjelt.
"Gyorsan papírt, ceruzát!" - suttogta magaelé.
A törülközőjébe csavarta magát, hogy a szobában a testén hordozza őt. Pár szót vetett a papírra. Könnyezett. Idegennek érezte magát. Idegennek saját maga számára is.
Sárgás fények árasztották el a lakást, ahogy a redőny résein a napfény egyre beljebb és beljebb furakodott.
"Sietni kell. Nincs sok időm."
Űzött vadként menekült, de semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy az ismeretlen ismerős megragadja a karját és maradásra kényszerítse.
Együtt mégsem indulhatnak el. Képtelenség. Lehetetlen szituációk sokasága zúdulna a nyakukba.
Egy lopott pillantás. Még mindig semmi. "Jobb is így."
A napsugárnak bezzeg lehet. Gyötrő féltékenységet érzett: a fénynyaláb az ágyban fekvő összes testrészét végigsimította.
Belebújt az éjjel elhagyott ruhadarabjaiba. Még egy pillantást vetett az ismeretlen ismerősre és behúzta magamögött a bejárati ajtó gombját.

...és lift.

A papír a földön hevert a lakásban: "Mit kerestem egy másik nő ágyában?"