egy idegen nyelv

"Ez a napom fénypontja" - mondta ő, mikor találkoztak az üvegfalakkal körülvett szűk térben, csak ők ketten.
"Jó, hogy itt vagy, vártalak!"
"Milyen szép vagy, ma is!" - mondta.
Elvesztegetettnek érezte a percet, mikor ketten voltak, csak ők ketten. Annyi mindent mondana neki. Vagy csak hallgatna, együtt vele. A beszédes csönd is boldogság volna vele. De legforróbban egy olyan pillanatot kívánt, mikor mindketten ugyanarról beszélnek. Ugyanazt a nyelvet értik és mondják. Mert lehet, hogy mindent elmondtak már, csak a szavak egyenlőre kimondatlan maradtak.
"Ha egyszer ugyanazt a nyelvet beszélnénk...!"

Azonnal melege lett...maga sem értette ezt az érzést....pontosabban: persze értette, érezte már. Hányszor...!!Mégis egészen új dimenzióba lépett, mikor meglátta, vagy megérezte a közelségét. Ahogy egyre ismertebbé vált előtte. A néhány egyedül töltött nap nem segített rajta. Újra és újra vágyott rá....egyre jobban. Csupán csak rá. Nem a szavára, a hangjára, az érintésére, az illatára, a testére, az ízére csak és kizárólag RÁ!
Tikk-tikk-tikk-tikk. Egyre hangosabban vert a szíve. Rengeteg kérdőjel: ennyi lebegett csak a szeme előtt. Nem tudja hova tenni. Sem magát, sem az ismeretlen ismerőst nem tudja még elhelyezni a pillanatnyi világképébe. Annyit tud csak, hogy minden olyan új, más mióta ő a közvetlen környezetébe lépett.

Angyal, földi kertben, Nála csodás minden...
Ott még az ég is kékebb a kéknél,
Szeme tüzében boldogan égnél!
Ha nála járok, templomcsend vár ott.
Ha átölel csendben, eltűnt a külvilág,
Gond és bú nincs tovább, minden rossz messze szállt!
Érte mindent megtennék, érte meg is halnék.
Kedvese voltam, de megszöktem onnan.
Felforr a vérem, vadásznak rám, igen!
Minden titkom világgá ordítom:
a szerelem nem bűn, mártírok nem leszünk!
Vonuljon el a szennyes ár, ha szeretsz a béke megtalál!
Vonszolom magamban tovább és érzem hogy megbolondít,
hogy ő nincs itt...