kiegészítés egy előző dologhoz

Egy telefon, ami csak csengett és csengett és elszalasztotta. Persze furcsállja, hogy ő kereste, hiszen nincs meg neki a száma. Miből gondolta vajon mégis, hogy az üzenetet tőle kapta?! Egyértelműen kiderült, hogy tudta. Biztosra ment, mikor felvette a vonal túlsó végén valaki, aki mégsem az üzenet kiötlője volt…(bonyolódnak a szálak) Visszahívta. Semmi. Nem veszi fel. És megint csengés…mennyit várt erre a hangra, vágyott erre a beszélgetésre – talán épp erre – hogy létrejöjjön közöttük. Őőőőőőőő volt az, valahol az éterben, a vonal másik végén. Ennyi épp elég, egyetlen hang, betű, szó: Ő!
Titokzatos beszélgetés, egyikük sem mondja ki, amit valójában gondol. Mégis olyan cinkos az egész, olyan „én is értem, mit akarsz és remélem te is olvasol a szavaim mögött”. Csupa-csupa gondolkodásra és álmatlan éjszakára okot adó mondatok. Ki tudja Ő hogyan érez most.
Fontos! Egyre fontosabb számára. Jólesik beszélni róla, rágondolni. Szinte minden pillanatban, akarva-akaratlan.
Kialvatlan és lényegében reménytelen a reggel ezután. Bár a kezdet most is optimista, csak minden mégis másképp „hangzik”, mint eddig bármikor. Tudja, hogy ma hiába várja szívdobogva, mint más reggeleken.
6:21, az ébresztője harsog. Szereti ezt a dallamot, úgyérzi olykor róla, róluk szól(hatna) és ez mindig örömmel tölti el a sötét reggelen. A sorok most másként hangzanak ebben az álmos reggelben, másként mint máskor.
Elmélázott rajta az éjjel is, milyen jó lenne, ha őt látná, mikor kinyitja a szemét. Ő karolná, ölelné, csókolná, ha nem tudja lehunyni a szemét az éjszaka közepén.
Már egy ideje nem gondol senki másra.