Két árva papucs. Egy pár.
Üresen. Szintén üres vállfa.
Egész nap. Legjobb kifejezése a hiánynak, amit érzett – nélküle. Szívszorító látvány és közben nevetséges is persze.
Magát érzi nevetségesnek, mert ilyen gondolatok járnak a fejében, mert egyáltalán eszébe jut ilyesmi. Hiába csodálkozik, igen bizonyára bolond, aki a kanyargó folyosólabirintus összes szegletében a Kedves illatát érzi, mikor egészen biztos az aznapi „nemlétében”.
Az az űr, amit érez, az a hiány mindig jobban fáj, mint a sérülés. Hiszen a seb alatt egészséges a test, a hiányban nem létezik.