Azt akarom, hogy üvölts! Hogy fájjon. El akarom hinni. Legyen keserű, mint egy frissen főzött fekete, súlyos, mint egy mellkasodra nehezedő láthatatlan sziklatömb. Égesse a torkodat, mint egy jóféle pálinka. Nem számít, hogy te mit gondolsz. Most csak én számítok. Látni akarlak sírni, padlót ütve fetrengeni, hajadat tépve zokogni, nyálcsorgatva hisztériázni és a földre rogyva megpihenni.
***
Olyan konokul hallgatag magányba burkolódzott, hogy az embernek kedve támadt a fent említett mondatokkal kimozdítani nála a szótlanság mérleghintáját. De csak ült néma és már-már földöntúli szoborként a szófa karfáján. Már harmadik napja. Telefonon csacsogott, mindenkit felhívott, akire korábban nem jutott ideje. Ezeréves barátságoknak hitt kapcsolatokat elevenített fel, régi szerelmeket gyújtott lángra megint. Felelősség nélkül és az utolsó nap utolsó percében mindent felégetett maga mögött. Tiszta lap. Hófehér. Akkor érkeztem meg. Ugyanott ült, ahol most. Ott a karfán, a folyton besütő őszi napfénynek háttal. Glóriát von a feje köré.
Tőlem várja, hogy felépítsem. Hogy a fehér lapját teleírjam, de nem tudok hozzákezdeni. Csak az jut eszembe, hogy akarom, hogy fájjon. Neki. Mert az a legbonyolultabb. Abban benne van minden. Az egész élet.
Az elejéről kellene kezdeni vele. Elölről kell kezdeni nekünk. Együtt. Karjaimba fonni, a haját cirógatni, csókolni az arcát, kiskanállal etetni, betakargatni, szemébe nézni, azt mondani szeretlek. Letörölni a könnyeit, együtt formálni újjá a szavakat, gyerekdalokat énekelgetni. Ölembe hajtani a fejét és álomba ringatni.
Végül a fejéhez vágtam. Mindent. Még annál is többet. Kegyetlenül. És nekem fájt. Ő némán tűrte. Hajtépve és nyálcsorgatva és padlót ütve zokogtam. Zihálva mentem ki a fürdőszobába, hogy lemossam az arcomat.
A földön feküdt, összekuporodva, a pokróc egyik felén. Mellé feküdtem. Néztem az arcát. Rajta az egész élet. Hallgattam a szuszogását. Nagysokára kinyitotta a szemét. Szeretlek, suttogta. Nagyon fájt. Köszönöm.