félek...

Kezdte magát egyre közelebb érezni hozzá....dehát mire föl?
Nem volt mire, hiszen még a kezét sem fogta meg, még hozzá sem ért, egyetlen mozdulatban sem próbálta meg gyámolítani, pedig ebben a pillanatban leghőbben erre vágyott volna. Egy emberi kézre, ami megfogja az övét, egy ölelésre...persze hazudna, ha azt állítaná: nem tőle reméli ezt, nem tőle kívánja a legforróbban.
Viharfelhők feketítik be az eget fölötte, álmainak egét.
"Nem félek, nem félek!"
Nyüszögve fogai közt mormolta saját magának, mintegy felszólítás gyanánt.
...mert valójában rettegett. Nem akart elszakadni tőle, az ismeretlen(?) ismerőstől! Magába akarta szívni ismét az illatát és csak a "való világ" fogsága állította meg tetteit, különben már régen a lábai elé vetette volna magát, nem törődve a megaláztatással. Kapaszkodott volna bele, görcsösen, mint egy hisztis gyerek és nem engedte volna el.
"Soha nem akarom elengedni"-válaszolt saját felnőtt(?)énje.