a győztes!!:-)

mindig mondtam én, hogy maga a CSODA!

EZmindenmindenEZ

"Mindig itt vagyunk egy ég alatt,
lehet észre sem veszel..."

"Azóta tudom milyen gyönge vagyok,
mióta meghallottam hangját neki.
Lettem egy gyönge nő, elbolondított ő..."

"Egy semmiséget, mondj még nekem...
Úgy kellett még volna, egy semmiség
úgy kellett még volna, egy valami még"

"Nem szabad együtt lennünk,
mert azt el nem tűrné más"

"Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd
és arra nem gondolni, hogy meddig is tart?"

pár kép még a filmből...és hogy hogyan kerülnek ezek mind egy bejegyzésbe...hát nekem így van jól!

Azt akarom, hogy üvölts! Hogy fájjon. El akarom hinni. Legyen keserű, mint egy frissen főzött fekete, súlyos, mint egy mellkasodra nehezedő láthatatlan sziklatömb. Égesse a torkodat, mint egy jóféle pálinka. Nem számít, hogy te mit gondolsz. Most csak én számítok. Látni akarlak sírni, padlót ütve fetrengeni, hajadat tépve zokogni, nyálcsorgatva hisztériázni és a földre rogyva megpihenni.
***
Olyan konokul hallgatag magányba burkolódzott, hogy az embernek kedve támadt a fent említett mondatokkal kimozdítani nála a szótlanság mérleghintáját. De csak ült néma és már-már földöntúli szoborként a szófa karfáján. Már harmadik napja. Telefonon csacsogott, mindenkit felhívott, akire korábban nem jutott ideje. Ezeréves barátságoknak hitt kapcsolatokat elevenített fel, régi szerelmeket gyújtott lángra megint. Felelősség nélkül és az utolsó nap utolsó percében mindent felégetett maga mögött. Tiszta lap. Hófehér. Akkor érkeztem meg. Ugyanott ült, ahol most. Ott a karfán, a folyton besütő őszi napfénynek háttal. Glóriát von a feje köré.
Tőlem várja, hogy felépítsem. Hogy a fehér lapját teleírjam, de nem tudok hozzákezdeni. Csak az jut eszembe, hogy akarom, hogy fájjon. Neki. Mert az a legbonyolultabb. Abban benne van minden. Az egész élet.
Az elejéről kellene kezdeni vele. Elölről kell kezdeni nekünk. Együtt. Karjaimba fonni, a haját cirógatni, csókolni az arcát, kiskanállal etetni, betakargatni, szemébe nézni, azt mondani szeretlek. Letörölni a könnyeit, együtt formálni újjá a szavakat, gyerekdalokat énekelgetni. Ölembe hajtani a fejét és álomba ringatni.
Végül a fejéhez vágtam. Mindent. Még annál is többet. Kegyetlenül. És nekem fájt. Ő némán tűrte. Hajtépve és nyálcsorgatva és padlót ütve zokogtam. Zihálva mentem ki a fürdőszobába, hogy lemossam az arcomat.
A földön feküdt, összekuporodva, a pokróc egyik felén. Mellé feküdtem. Néztem az arcát. Rajta az egész élet. Hallgattam a szuszogását. Nagysokára kinyitotta a szemét. Szeretlek, suttogta. Nagyon fájt. Köszönöm.

Kérlelhetetlen meleg. Fülledtség. Az ablakok mind felhúzva. Válaszok nélküli szembenézések.
- Szeretsz?
- Még így is szeretlek!
- Így? Hogy?
- Harisnyában. Ha felteszed a lábad.
- Ennyi idő után. Ugyanmár.
- Ugyanmár. Ennyi idő után semmi sem számít!
- Pont, hogy igen. De akkor jó! (Mosoly. Őszinte. Szeretnivaló.) Ebéd?
- Inkább vacsora…itt az ideje.
- Talán. Tényleg.
- Tényleg szeretlek.(hallgatás.)
Nézem az élet írta színjátékot és tudom, megtalálom. Lesz majd egyszer, aki pont…és így…és ugyanúgy. (nevetünk.)
Közös cél, közös érték, közös sors, közös út…sok a közös…meg a telihold.
Jó, hogy van. Jó, hogy érzem, akkor is, ha éppen nem ott és nem úgy: egy más korban, más helyen…
…10 év és levelek, névtelen
…és versek, feleslegesen és megbánósan
…és a végén mégis a lehető legtökéletesebb BOLDOGSÁG.

Összecsomagoltam.Azt hiszem életemben először.Jelentősége legalábbis mindenképpen ennek, a legutóbbinak van.A nappaliban az életem.Két hatalmas sporttáskában, karton és fémdobozokban, minden apró helyet praktikusan kihasználva.Nagyjából a felét raktam el.A másik fele marad.Könnyű szívvel és talán könnyelműen hagyom magam után.Szándékosan nem MÖGÖTT!
A szabadság vándora útrakél.Talán.Az adatlapomon túl a szivárványon lakom.Csak mindig a sárgatéglás úton.Sosem letérve arról.Hiszen akinek álma csodát ígér, annak az útja végül célhoz(Smaragdvárosba) ér!
Original füzet, irattartó, összehajtva a laptopom, kinyomtatva néhány fotó Róluk, Rólunk...
...azt hiszem hosszú az út.

délutánra,teliholdra,bizalomra...szombatokra

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen ...

Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem...

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál...

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol...

szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl.


Egyszer volt...

...vetetlen deszkán, tudatlan boldogság

...a szülők éppen Párizsban azt hiszem
ágyból néztünk tévét s a képeken
nem volt semmi más, ott csak szerelem

...akartam azt, hogy kérdezd meg mi volt
...hogy elmondhattam minden rosszat és jót
...ölelésem ölel mindent, mi eddig volt.


Megint...
...elindulok új káprázatok felé
...a vágyam vezérel új ismeretlen felé
...nem ismer meg senki
...kopogva járok a reggel friss kövén
...csak előre nézek
szemezve minden bajjal
hiszen az újszülött nap az újjászületteké
...új kaput varázsol s átenged rajt a hajnal.

Hiszen ha annyi hajnalon át
átléptem annyi rút pocsolyán
lehet remény, hogy egyszer én is ébredjek
tiszta éj után.


Magamtól idézek egyet, ami szorosan kapcsolódik a teliholdhoz, meg a bizalomhoz és a szombatokhoz is:-)
"...és kaptam egy nagyon nagy dolgot, egy őszinte embert, aki előtt nem kell, hogy titkaim legyenek, pedig leginkább előtte lehetnének..." ezt bírtam írni 2006. március 7-én a blogomba.

délelőttök a kádba II délutánok másutt

Te vagy...
...a folyton nyüzsgő Oktogon
...az összenézés szombaton
...az el nem csókolt csókok a szájon
...az összebújás a díványon
...a baráti bizalom
...kulisszában az izgalom
Maga a zene.

...a csillagok aranya
...az utaknak fénypora
...lágy szellő hajnalban
...telihold az ablakban
...álomtalan éjszakák
...vággyal teli álmodás
Folyópart, sírás, eszmélés, megnyugvás.
Délutánok a Vas utcában.

hommage...

Átjöttem a zebrán...
Megittam egy üveg pálinkát...(apával persze)
16-os a szerencseszámom...
5-5-5-5-öt év...
minden fájdalma, csalódása, sorsfordító-és visszafordító pontja, szikladarabok hada,kimondott szavak milliói, legördülő könnycseppek, kézzel fogható és megfoghatatlan szerelmek, barátságok, gyűlölködések és elmélkedések felgyülemlett tucatmillióit tollpihe súlyúként magammögött húzva, mégis örökérvényűként belémégetve vonszoltam át földi burkom és lelkem egyvelegét a zöldre váltó fényjelzéskor. OTT! ott, ahol eddig sohasem. hiszen nekem ott nem...ott csak annak, aki...hülye babona! magam magam számára létrezhozott hidelem. épp, mint a cipőbolt a sarkon. és most egyszerre zöldre váltott a lámpa. NEKEM!...és sorsommá válhat(ott) a kimondott szó!

magáért beszél...

CINEMA PARADISIO

Előtte ültem a moziban. Vártuk a villódzó képkockákat. Türelmesen és izgalommal telve. Érezte az illatomat. Döglöttbársony-bevonatú székéből egy másvilágba katapultált. Az én világomba, ami majdhogynem egyezett az övével.
Találkoztunk? – azt hiszem egy pillanatra.
Tea, zongoraszó, füst és az a féldeci. Az is megvolt. Szinte kötelező kellékei az utazásnak. Közelebb hajolt. Biztos emlékeztetem valakire. Valakire, aki az Élet. Aki a Nyugalom. Aki a Biztonság. Aki a Lélek. Aki a Szerelem? – talán az is.
Kiléptünk az ajtón. Néma és sötét utcák követték egymást. És néma súlyos hallgatás. Egyezményes szembenézés, perzselő tekintet. Viharos szélfúvás, az összekuszálódott hajszálak különválogatása.
- Kérsz?
Kértem.
- Akarod?
Akartam.
- Érzed?
Éreztem.
- Kívánsz?
Kívántam.
- Megkínálhatlak?
- Nem kérek! Ő is azt szívja, amit…öö…szóval…Maga. Vagy te.
- Ő semmit sem szív. (Nevetés.) De ilyen az illata. Pontosan ugyanez. Fejvesztve menekültem hozzád. Beléd.
- Megkönnyebbült?
- Sokkal nehezebb.
- És a kő?
- Nem értem.
- Persze. Maga ezt nem értheti. Férfi; Nő?
- Kávé?
- Egy konyak.
- Legyen kettő.
- Mennyi?
- Még húsz perc.
- Lassan? (Hallgatás.)
- Induljunk.
- Túl sötét.
- Az öngyújtó.
- Persze. Akkor 7. sor.
- 6.
- 1-es szék.
- Tudom. 1-es.
- Legközelebb?
- Megismételhetetlen.

VÁGÁS

- Húzd be a fejed, nem látok.
- Szálljon ki a nyakamból!

VÁGÁS…STÁBLISTA:::THE END